Bemutatkozás‎ > ‎

Fehérben és énekelve

Fehérben és énekelve

önéletrajz helyett



Születtem az észak-bácskai vidéken,

egy Tisza menti településen –

a hunok, szkíták, avarok, szarmaták,

szláv és magyar törzsek által lakott

mocsárvilág után a lösz platón

megkapaszkodott Adán –,

benn a városban,

ezerkilencszázötvenháromban, egy

két-, apróka ablakos parasztházban,

hol előttem is már annyian.


Mikor megláttam a napvilágot,

mi valójában este volt – mert anyám,

amikor csak erről mesélt, mindig úgy

mondta, jól emlékszik, hogy beesteledett

már, mire a vidék bábaasszonyának,

egyetlen Roza nénink segítségével

a szülés véget ért.


Apám meg –

akinek igen sok megpróbáltatás adatott,

s akivel rengeteg volt vitám, amikor

nagy ritkán zordsága kissé oldódott,

és erről is kérdezgetni lehetett akár –

azt mondogatta, hogy azon a napon

miközben az égbolt, reggeltől egészen

késő estig igazán szépen, tisztán,

ősziesen fénylett, kertünkben egy kis

időre leszállt néhány, csak nagyon

ritkán látható madár.


Nővérem, ki akkor már harmadik éve

habzsolta az életet,

szeretetre méltónak ítélt és befogadott.


Az öregebb szomszédoktól tudhatom,

hogy éppen akkoriban vett apám két

malacot. És megvolt még a tehenünk

és a szépnek látott lovunk, sőt megvoltak

nagy számban az ó-, s dédszülők is – igaz

ki özvegy, ki özvegyasszony mivoltában –,

Cecille dédanyánk, a nagyasszony,

kinek házában vele együtt laktunk –

sötét alakja éber álomként tűnik elém

olykor ma is,

amint föllibentve az asztalterítőt

kirajzolódik a kezemben szorongatott,

teli méztől aranysárga dunsztosüvegen

görnyedt árnya –,

és a többiek mind, tanyasiak,

telepesek – jösztösek, helyből menők –,

parasztok, fiákeresek, ácsok, borbélyok,

kereskedők; szóval a szépszámú

rokonság, az ember-, állat-, s a szerény,

de mindig féltőn óvott, s megbecsült

valóságállomány, így együtt, mi

mindannyian, sokáig szépen neveledtünk.


A nehézségekről én nem sokat tudok.

De, lévén a háború után nem oly túl sokkal,

mi pedig nem rendelkezvén házzal, földdel,

úgyszólván semmilyen számottevő

saját vagyonnal,

bizonyára a soknál is több lehetett belőle.


Arra emlékszem, hogy az utcai szobába

órákra bezárt anyánk, amikor a piacra

a túrót meg a tejet vitte.


Ott ültem ablakunkban, a mindig legalább

három színben pompázó cserepes

muskátlik között, és ha valaki a városból

a temető – s a padéi kompjárás – irányában

a házunk előtt elhaladt rákopogtattam

az ablaküvegre: nem látták-e véletlenül

anyám,

amint hazafele cipekedve egy-egy szóra

meg-megáll

a kora tavasztól késő őszig, végig az

utcán, az árokparti padokon naphosszakat

üldögélő anyókák-apókák valamelyikénél.


Meg arra, hogy azokban az időkben,

apánk

csak ritkán – havonta, ha egyszer talán –

járt haza a töltést építő kordézóktól,

s amikor csak tehette – szombatonként

rendre –, ezért-azért, hozzánk a házhoz,

valamelyik barátját, ismerősét küldte.


Emlékszem egy, nyelvünket alig beszélőre

nagyon, akit apám a fésűjéért küldött,

és én féltem, nehogy azt ő ellopja.


Mi – gyerekek – persze jókat játszottunk,

a harmadik utca sarkának kerekes kútjáról

hordtuk nagy ibrikekben a vizet,

s nagyon-nagyon nehezteltünk

nagyanyánkra,

ha valamiért – bármiért – magából kikelt.


Nagyapáim meghaltak gyorsan.


Az apai,

aki a tanyáról végül mégiscsak betért a

faluba, sőt, még a városba is – igaz még

ekkor sem nagyanyám kedvéért –,

nagyon hamar.


Magas, erős csontozatú, szikár termetének

határozott mozdultatait a tanya állatai

között gyakran magam elé képzeltem,

amikor halála előtt alig valamivel –

de az első adriai nyaralások, szerelmek

embert formáló élményein már jóval túl,

hisz ekkor már az utolsó osztály padjait

koptattam az öreg adai benti iskola

parókiát támasztó szárnyában –,

betegágyánál látogathattam.

Alig ismertem.


Az anyai ágról való – a fiákeres –,

aki éktelen dühében képes volt oly vadul

nekihajtatni a lovakat a szalmakazalnak,

hogy beleremegett a ház,

és megrettent minden élőlénye,

de oly szelíden is tudott szundikálni

a bakon, hogy az olykor agyonhajszolt

lovai irányítás nélkül is hazaszállították

nem ritkán még a tizenhetedik dűlőből is

– és ez már Zenta, sőt inkább Topolya

alatt van –, s éppoly csendesen meghalt

végül, mint ahogyan bárki, és amiként

mi sem igen számíthatunk sokkalta másra.

Huszár volt ő azért – büszke magyar

huszár – az első világháborúban.


Sorban azután

– szépen, egymás után –

követte őket a halálba, két nagyanyám.


Az egyik: cukor meg tej.


A másik: mély, nagyon mély, fekete

szem és áhítat – a szobafestő álmának

megrajzolt angyalfigurája a halál falán.


És huszonkettedik születésnapom

előestéjén

– ezerkilencszázhetvenöt

szeptember nyolcadikán –,

csatlakozott hozzájuk apám.


Hirtelen,

minden búcsú-, vigasz-, békélő szó

nélkül távozott el

– arccal zuhant a betonra –,

torkában megalvadt a vér.


Ekkorra már jelengettek meg verseim

– ó az elsőre emlékszem nagyon, mily

izgatottan vártam, és kerestem az

Új Symposion

augusztusi számát hetvenegyben,

s hogy még a betiltása előtt sikerült

begyűjtenem néhány példányát –,

és túl voltam nem csak a zentai

középorvosin,

de már nyaranta kezdtem megismerni

észak és dél fényeit, kelet és nyugat

összemoshatatlan világát, és már

Újvidéken az orvosi kart is elhagytam

a bölcsészetért – amiért anyám

és nővérem ugyan még tudott együtt

örvendezni velem, ám haláláig

kiengesztelhetetlen maradt

öregem.


S bár a vért a lélekre

ekkor még nem cseréltem fel,

én már megfellebbezhetetlenül

a költészet mellett döntöttem.


Múltam és – mindenkori – jelenem,

valahonnan föntről szemlélve magam,

immáron versben éltem, s írtam meg.

– Mint amikor alig tízévesen, egyszer,

emlékszem,

a templomban valósággal fölragadott

magához az oltár fölötti kupola

boltívfreskóján felfedezett méretes

háromszög közepéből kisugárzó

pávatollszerű szemrajzolat,

föl, egészen a magasba, magához vont,

s onnét láthattam meg

a lenn, a padsor előtt álló önmagam. –


Így láttam, láthattam és láttattam magam,

amint gyermekként, mezítlábasan az út

porában bokáig gázolva, a mosdatlan

cigányalmát eszem,

ahogy még az egész, nagy család

fehérben, ünneplőben, a koraőszben

az úton halad, és anyám fogja a kezem.


Láttam magam nyaranta a hegyekhez,

folyókhoz, tavakhoz, tengerekhez,

az óceánhoz zarándokló elszánt ifjúként

énekelve állni az Akropoliszon,

és ahogyan gyöngyöző homlokkal

a fájdalomtól elsötétült szemeimmel,

tékozló fiúként,

apám kerékpárját, az éjszaka csendjében,

vigasztalhatatlanul hazafelé tolom.


Jó volt látni magunkat Jancsival, és oly

sokszor, tanúmmal az esküvőnkön is –

ezerkilencszázhetvenhétben,

drága Editemmel –, ott álltunk, mind

telve hittel,

– mint később is megannyiszor –,

hogy még minden jóra is alakulhat talán –

mondogatta, csak így mondogatta,

komám,

aztán a csillogó és koszos báltermek,

kocsmák,

első könyveink, sorban,

egymást követően

és gyermekeink – nyolcvanban,

nyolcvankettőben –, s halálok újfenn,

és versek és

versek, és viták, viták minden nevek

felett, s üldöztetések végelláthatatlan

sora, egyszerre a szerkesztőség

bezáruló ajtaja,

és ó, jaj,

jaj,

jaj,

a kórház,

a kórház illata.


Barátom ágya szélén ülök

– Kelenföldön, a Keveháza utcában –,

ő,

fejét párnával megtámasztva

fekszik –

szépen, megbékélten –,

most meghal

éppen.


Ezerkilencszázkilencvenet írtunk,

s én még egy évet éltem hitetlen.


És amikor már e földi valómban,

teljességgel azt hittem, minden,

a

minden is

összeomlott körülöttem,

s hogy harmatos reggeli fényt többé

immár nem látok, elvesző önmagam

akkor is valahonnan föntről, figyelhettem

meg, amint a mélységek mélyének

legmélyéről,

kétségbeesetten Istenhez kiáltok.


S azon a napon, mikor az új háború dúlt,

és végképp eldőlt:

szülőföldem elhagyom,

feleséggel,

két gyerekkel

kinn álltunk az udvaron,

és mindennél tisztábban láthattam

mint hagytuk,

hogy ragyogjanak csak szépen a könnyek

a fényben,

az arcokon.


De ezt, így – nem folytatom.


Jöttek az anyaországba menekített évek.

Új otthon, új város, új haza,

újra az újabb

megpróbáltatások kora.


A legnagyobb nehézségeken átsegítő

gondnokoskodás,

a vigasztalhatatlanság,

s a Gondviselő szeretetéből

fakadó reménység fájdalomszép évszakai.


Mert békésen integetett ugyan

Budapesten a külvárosi platán,

de frissiben elültetett hársfáim derékba

roppantattak még Rákospalotán,

s csak a főváros tizenkilencedik

kerületében talált rám ismét a magány.


A kilencvenes évek derekán.


Mikor még élt Balatonőszödön

– akárcsak Chicagóban a Szivárvány –

anyám,

kinek megtérve az új világból

– a Michigan- és Reménység tavától,

a Mississipitől és a Niagaratól –

még bizonyságot tehetettem, hogy

a tanítás igaz:


Isten itt is, ott is

egy és ugyanaz,


és hogy a lélek él, hogy a lélek az

mi bennünket mind eredendően összeköt,

és nem a vér,


de már a kór volt az úr testén, s az ő

földi útja is hamarosan véget ért.

És mire a gyászban a kis számú maradék

élő rokonság szerte a nagyvilágból

összegyült, nővérem is megözvegyült –

rokonban, barátban nagyon-nagyon

megfogyatkoztunk –,

az ezredfordulóra szinte alig maradtunk.


Mostanság – a kétezres évek elején –,

mindvégig hűséges társammal őrizzük

kispesti otthonunk

– betérhessen bármikor egy erre tévedő

szeretett vendég, rokon, barát,

egyik-másik nagy fiunk –,


és én – tavaszonként aggódón lesve

újraéledő kertem –,

napokat révedezem a diófa alatt,


formálgatom magamban

búcsúzó versem utolsó sorait:


ha lesztek még, kik szerettetek

fehérben és énekelve temessetek,


s egyre szótlanabbul

figyelem csak

mint ver ereimben

hullámokat a Tisza.


Comments