Búcsú Ágitól
Simándi Ágnes búcsúztatója a budapesti görögkatolikus
templomban
2015. október
Nem
az írásnak van most ideje. Sem a szólásnak. Talán semmi szónak
nem is lenne helye.
Hisz
tudjuk, amint jól tudtuk már egykoron is, mily gyarlón torzító
az emberi szó.
Csak
az elcsendesedés alkalmas a méltóságteljes gyászra, melyet itt
állva, bármily erős hittel és bármennyire őszintén is
valljunk: „Feltámadunk! Örök életünk van.” – ott legbelül
érzünk.
És
inkább csak hagyni kellene, hogy a lélek énekeljen bennünk, e
fájdalomban is vigasztaló énekeket. S emlékeinkben felidézni
azokat a pillanatokat, melyeket bár immáron át kell adnunk a
múltnak, az egyedüli valósak, és megváltoztathatatlanul igazak
maradnak.
Énekelni
és csendben visszaemlékezni a gyermekre, aki szüleit nem
ismerhette, hisz nyolchónaposan örökbe adták, aki éveken át
napokat éjjeleket tölthetett el azon merengve: miért van, lett az
úgy, ahogy, hogy míg általában mindenki lépdel, jár-fut
gondtalan az ő lábai indulni nemigen akarnak, csak pihennének
folyton, mozdulatlan.
Kétéves
korában – deréktól lefelé – gyermekbénulást kapott.
Ha
nehezen is, de két járógéppel és botokkal járni annyira tudott,
hogy az általános iskolái nagy részét a Mozgásjavító
Általános Iskola és a Nevelő Otthonban elvégezze, majd a Móricz
Zsigmond Gimnáziumban érettségizzen.
Tizennyolc
éves koráig érlelgette a gondolatot, hogy képzőművész lesz,
mely ábrándnak a nevelőszülők szigora vetett véget:
kenyérkereső szakmát akartak a kezében tudni, ezért nyomdaipari
szakmunkásképzőbe került.
Ekkor
kezdett el verseket írni, hisz az írásra nem vonatkozott a tiltás
(hamarosan meg is jelentek első versei az Új Emberben,
aztán a Vigiliában,
majd a Kortársban, a Jelenkorban...), ám, hogy
nem maradt meg a nyomdászatnál sem, az az isteni jelenléttel
átitatott piarista atyával való találkozás nyomán történt
hitrejutásának, azaz a felismerésnek: hogy ő is meghívott,
majd az ezt követően nem sokkal, Vincével kötött házassága
folytán dőlt el. Egy évre rá megszületett Laci fiuk, majd a
következő évben lányuk, Zsóka. Ugyanebben az évben íratkozott
be a világiak részére akkor induló katolikus teológiai képzésre,
közben hitoktatóként is dolgozott.
1987-ben
azután a család a kivándorlás mellett döntött.
Torontóban
telepedtek le. Négy évre rá,
ott szerezte meg teológiai diplomáját, ám egy pillanatra
sem merült fel, hogy feladná magyarságát.
Sőt,
ekkorra már egyértelművé vált számára az is, hogy két dolgot
sohasem fog angolul megtanulni: imádkozni és verset
írni.
Éveken
át rádiózott magyarul, újságot írt és szerkesztett, másokkal
együtt magyar klubot vezetett. Útjára indította a Pythagoras
füzetek című alkalmanként megjelenő kulturális lapot.
Tizenéven
át, 2003-tól a kanadai
Magyar Élet munkatársa, majd annak megszűnése után az éppen az
idén nyáron újra életre hívott, új arculatú A kanadai
magyarok lapjának szerkesztője.
Időközben
a képzőművészethez is visszatért: megtanult ikont festeni.
És
idősödő korára valóra váltotta gyermekkori álmát: elkezdte a
hegedűtanulást.
Az írás szolgálat,
és nem
kiszolgálás –
hangoztatta gyakran felismerését és csupán a belső kényszerének
engedelmeskedve ennek értelmében is írta verseit, cikkeit,
rádiójegyzeteit, elmélkedéseit.
Nárciszok évada; Tiltott játék; …csak
kísérlet, közelítés; Szamizdat; Sivatagi húsvét;
Tiszta hang; Üvegsáncok; A mennybeszállás gyakorlata;
Időkoporsó...
Nem
a beszédnek ideje ez.
"a
halál országának
két kapuja van:
az egyik belőlem nyílik
a
másik Istenre kérdez" –
írja Szeptember nyolc
című versében, egy nagyon szeretett ember elvesztésekor, az
1954-ben Mészáros Ibolya Margit néven Budapesten született
Simándi Ágnes, és
Angyal találj meg engem
– vezeti be kilencedik, utolsó önálló verseskötetét, melynek
záróversét a nemrégiben, halála előtt alig egy héttel, még
maga olvasta fel új könyvének bemutatóján (az örökkévalóságban
való viszontlátásnak reményében a magam és a Magyar
Írószövetség nevében búcsúzom ezen soraival):
Angyal – érints meg engem
majd egy nap meghalok
a tárgyaim kidobálják
áll az angyal a szoba
közepén hogy minden
apró részletet még egyszer
végigsimítson áttetsző
kezével – nekem ez a kép
az életről beszél: áttört
üvegfalakról s a sarkig
kitárt kapu egyértelmű
válaszáról
*
mindegy hogy mások mit
ígértek: a jelen kockázata
számít
ahogy elvegyülsz a tömeg
magányában
…
félteni és félni csak
szétszakítottan lehet
…
a vesszőfutás a végéhez ért
az érvek máglyarakását
egy ártatlan mondat is
belobbanthatja
…
a komisz éveket nincs aki
megbocsássa ha önmagad
nem állsz bűneid mögé
…
szakadj hát belőlem bánat
nyiss utat a szónak
ebben a zűrzavarban
az örökös kattogást
a magnetikus hálót is
szétszaggató ujjaiddal
angyal –
érints meg engem