Búcsú Ágitól

Simándi Ágnes búcsúztatója a budapesti görögkatolikus templomban

2015. október

Nem az írásnak van most ideje. Sem a szólásnak. Talán semmi szónak nem is lenne helye.

Hisz tudjuk, amint jól tudtuk már egykoron is, mily gyarlón torzító az emberi szó.

Csak az elcsendesedés alkalmas a méltóságteljes gyászra, melyet itt állva, bármily erős hittel és bármennyire őszintén is valljunk: „Feltámadunk! Örök életünk van.” – ott legbelül érzünk.

És inkább csak hagyni kellene, hogy a lélek énekeljen bennünk, e fájdalomban is vigasztaló énekeket. S emlékeinkben felidézni azokat a pillanatokat, melyeket bár immáron át kell adnunk a múltnak, az egyedüli valósak, és megváltoztathatatlanul igazak maradnak.

Énekelni és csendben visszaemlékezni a gyermekre, aki szüleit nem ismerhette, hisz nyolchónaposan örökbe adták, aki éveken át napokat éjjeleket tölthetett el azon merengve: miért van, lett az úgy, ahogy, hogy míg általában mindenki lépdel, jár-fut gondtalan az ő lábai indulni nemigen akarnak, csak pihennének folyton, mozdulatlan.

Kétéves korában – deréktól lefelé – gyermekbénulást kapott.

Ha nehezen is, de két járógéppel és botokkal járni annyira tudott, hogy az általános iskolái nagy részét a Mozgásjavító Általános Iskola és a Nevelő Otthonban elvégezze, majd a Móricz Zsigmond Gimnáziumban érettségizzen.

Tizennyolc éves koráig érlelgette a gondolatot, hogy képzőművész lesz, mely ábrándnak a nevelőszülők szigora vetett véget: kenyérkereső szakmát akartak a kezében tudni, ezért nyomdaipari szakmunkásképzőbe került.

Ekkor kezdett el verseket írni, hisz az írásra nem vonatkozott a tiltás (hamarosan meg is jelentek első versei az Új Emberben, aztán a Vigiliában, majd a Kortársban, a Jelenkorban...), ám, hogy nem maradt meg a nyomdászatnál sem, az az isteni jelenléttel átitatott piarista atyával való találkozás nyomán történt hitrejutásának, azaz a felismerésnek: hogy ő is meghívott, majd az ezt követően nem sokkal, Vincével kötött házassága folytán dőlt el. Egy évre rá megszületett Laci fiuk, majd a következő évben lányuk, Zsóka. Ugyanebben az évben íratkozott be a világiak részére akkor induló katolikus teológiai képzésre, közben hitoktatóként is dolgozott.

1987-ben azután a család a kivándorlás mellett döntött.

Torontóban telepedtek le. Négy évre rá, ott szerezte meg teológiai diplomáját, ám egy pillanatra sem merült fel, hogy feladná magyarságát.

Sőt, ekkorra már egyértelművé vált számára az is, hogy két dolgot sohasem fog angolul megtanulni: imádkozni és verset írni.

Éveken át rádiózott magyarul, újságot írt és szerkesztett, másokkal együtt magyar klubot vezetett. Útjára indította a Pythagoras füzetek című alkalmanként megjelenő kulturális lapot.

Tizenéven át, 2003-tól a kanadai Magyar Élet munkatársa, majd annak megszűnése után az éppen az idén nyáron újra életre hívott, új arculatú A kanadai magyarok lapjának szerkesztője.

Időközben a képzőművészethez is visszatért: megtanult ikont festeni.

És idősödő korára valóra váltotta gyermekkori álmát: elkezdte a hegedűtanulást.

Az írás szolgálat, és nem kiszolgálás – hangoztatta gyakran felismerését és csupán a belső kényszerének engedelmeskedve ennek értelmében is írta verseit, cikkeit, rádiójegyzeteit, elmélkedéseit.

Nárciszok évada; Tiltott játék; …csak kísérlet, közelítés; Szamizdat; Sivatagi húsvét; Tiszta hang; Üvegsáncok; A mennybeszállás gyakorlata; Időkoporsó...

Nem a beszédnek ideje ez.

"a halál országának
két kapuja van:
az egyik belőlem nyílik
a másik Istenre kérdez" – írja Szeptember nyolc című versében, egy nagyon szeretett ember elvesztésekor, az 1954-ben Mészáros Ibolya Margit néven Budapesten született Simándi Ágnes, és Angyal találj meg engem – vezeti be kilencedik, utolsó önálló verseskötetét, melynek záróversét a nemrégiben, halála előtt alig egy héttel, még maga olvasta fel új könyvének bemutatóján (az örökkévalóságban való viszontlátásnak reményében a magam és a Magyar Írószövetség nevében búcsúzom ezen soraival):

Angyal – érints meg engem

majd egy nap meghalok

a tárgyaim kidobálják

áll az angyal a szoba

közepén hogy minden

apró részletet még egyszer

végigsimítson áttetsző

kezével – nekem ez a kép

az életről beszél: áttört

üvegfalakról s a sarkig

kitárt kapu egyértelmű

válaszáról

*

mindegy hogy mások mit

ígértek: a jelen kockázata

számít

ahogy elvegyülsz a tömeg

magányában

…

félteni és félni csak

szétszakítottan lehet

…

a vesszőfutás a végéhez ért

az érvek máglyarakását

egy ártatlan mondat is

belobbanthatja

…

a komisz éveket nincs aki

megbocsássa ha önmagad

nem állsz bűneid mögé

…

szakadj hát belőlem bánat

nyiss utat a szónak

ebben a zűrzavarban

az örökös kattogást

a magnetikus hálót is

szétszaggató ujjaiddal

angyal –

érints meg engem