Rövid írások‎ > ‎

MMII

2002

avagy:

a túlságos szimmetriából fakadó furcsa érzések


Nem tartozom azok közé, akik a számok varázslatában élnek. Mégis – folyton – furcsa érzések kerítenek hatalmukba, amikor csak leírom – vagy le akarom írni – esztendőnk évszámait: 2002. Valahogyan túlságosan szimmetrikus...

Ha jól számolom ki, akadnak generációk, kiknek tagjai úgy élik le egész földi életüket, hogy egyetlen alkalommal sem jegyezhetnek hasonló szimmetriájú évet (mondjuk a mindjárt az 1881 utáni években születettek, vagy akik jövőre születnek csak meg, hisz a következő, legközelebbi ilyen évszám: 2112). Mi meg, íme, bő évtized alatt a másodikat írhatjuk.

Az én első ilyen évem, az 1991-es esztendő (sokszor megvallottam már korábban 1953-as születésem) – hogyan is fogalmazhatnám meg szabatosan a legegyszerűbben? –, enyhén szólva is, igencsak rendkívülire sikeredett.

1991 tavaszelőjén, bő egy évvel Sziveri barátom, Jancsi halála után kezdődött azzal, hogy addigi, 38 életévem után, megtapasztalva az isteni kegyelem ajándékát, megismerkedhettem az élő Isten és a hit l káprázatos világával (hívő ember lettem).

Aztán hamarosan háború kerekedett és szertefoszlott fölülem a hazám (erről sem hiszem, hogy bővebben kellene szólnom, hisz közismertek a jugoszláviai események, történések, és bár a nemzetközileg rendezetlen kérdések miatt, mindmáig hordozza e nevet a megmaradt két köztársaság, én a háború kirobbanásától – Szlovénia megtámadása – kezdve, azok közé tartoztam, akik innentől fogva tekintettek úgy Jugoszláviára, hogy az megszűnt létezni többé).

Háborút (is) megélő emberré váltam tehát. Katonaviselt férfi létemre, és a koromra való tekintettel a Jugoszláv Néphadsereg tartalékos gyalogosaként kellett volna bevonulnom, de nem tettem. A behívót nem véve át elhagytam az országot (a megszűnt szülőhazám).

Azért menekültem (menekült státussal illettek) Magyarországra, azaz magyarként az anyaországba és nem másfelé, máshová, mert feleségemmel megbeszéltük, hogy ha túléljük az adott időben teljesen kilátástalannak tűnő helyzetünket, nem hagyjuk szétforgácsolódni kis családunkat, ideértve a két, akkor még igencsak kisiskolás fiúgyermekünket, akiknek egyáltalán az esélyt, a még lehető, egészséges felnövekedéshez csak a magyar nyelvű oktatásban való részvétel biztosítása jelenthette – legalábbis mi, így vélekedtünk. (Akkor – a kisebbségi létből is kiszorulóban.)

Késő őszre sikerült utánam jönnie Budapestre családomnak is. Áttelepültek lettünk. Feleségem és én munkába álltunk, az iskolában a gyerekeket befogadták a szeptemberben odahaza megkezdett évfolyamokra. Letelepedési engedélyért folyamodtunk, és az első, korábbi otthonunktól távol feldíszített karácsonyfát már annak tudatában álltuk körül, hogy immár itt lesz az új hazánk.

1991 óta Budapesten élek, élünk. Eltelt tizenegy év. Sok is ez, meg nem is. Esetleg még megírandó lehet. De az idei esztendőnk eltelt napjaiban, minduntalan, ma is, kispesti kertünkben a padon üldögélve (hol is máshol, hisz oly régóta vallom magam is, hogy amíg a test lakóhelye a ház, a léleké a kert) s egyre csak furcsa érzések kerítenek hatalmukba, amikor aktuális évszámunk villódzik fel előttem. Vajon mit tartogat számomra, számunkra még a 2002-vel jelzett év?

Valahogyan túlságosan szimmetrikus…


 

Comments