Rövid írások‎ > ‎

Sz. J. kezeihez

Sziveri János kezeihez

Egykomám,

huszonkét éve már, hogy így szólítjuk egymást. Te kezdted, még 1977 nyarán, a július eleji házasságkötésünket követően  mindjárt. Emlékszel, hogy mekkorát derültünk, amikor násznagyi mivoltodban, a templomi esküvőt megelőzően, a kötelező gyónás alkalmával nem sikerült meggyőzni az amúgy áldott jó lelkű, akkor már nagyon öreg, beteges  szolgálatot már nem, sőt esküvői misénk celebrálását is csak az irántunk való tiszteletből vállaló  Gere Vince plébánost (aki egyébként az azon a tavaszon megjelent első könyveinket igen-igen megbecsülte!) arról, hogy bizony két lábra sántít a római katolikus hit-tan, s nagyon sok kivetnivalót hagy maga után a pápával együtt az egész r. k. egyház, és oly hevesen csaptad (csaptad? rúgtad!) be magad után a gyóntatószék ajtaját, hogy az apácák rémülten futottak ki a sekrestyéből?

    Most, hogy a szokásos kilencedik hó kilencedikén újabb születésnapi fordulóm jegyezhettem, s a régi dokumentumokat, fotóalbumokat lapozgatva kezembe kerültek az esküvői képek is meg a Muzsláról, Újvidékről, Temerinből küldött, a sok-sok viszontagság után is megmaradt lapjaid, az általad választott megszólítással: Egykomám!  belémhasított újfent: Egykomám! De nagyon hiányzol!

    Persze társalgunk mi rendre, rendesen, ám, bár tudom, hogy az általam elmondottakat Te maradéktalanul megérted, én  be kell vallanom  gyakran elbizonytalanodom: jól, pontosan értem, sejtem-e meg válaszaid üzenetét. Hiába, ahogyan léteznek anyagok, melyek nem keveredhetnek egymással, ugyanígy nem kompatibilis" ez a két különböző világ, amelyben immáron külön-külön élünk: e földi, s ama örök... És, ó, milyen nehezen konvertálhatók a gondolatok!

    Csodálkozol is bizonyára, miért írom le most mégis beszédem, csendes motyogásom feléd. Őszinte leszek - mint mindig is hozzád.

    Barátaink (Viktória és Attila szerk.) készítenek egy Rólad szóló Sziveri Ex Symposion-számot, s ebbe kértek tőlem is valamit, valamilyen írást, barátságunkról, amiről... Nos, az első dilemmák  kell-e, jó-e ez egyáltalán  után, mindjárt éppen erre gondoltam, hogy leírok, pontosabban: olvashatóvá teszek egyet társalgásunkból, melyet a fenti nehézségek mellett ugyan, de idestova kilenc éve folytatunk mi már, csakhogy azonnal el is bizonytalanított válaszod dekódolásának nehézsége, azaz hogy: mit szólsz Te mindehhez? Az Ex Sympo Sziveri-számához, s az abban ilyetén való szerepléshez?

    Barátaink szándékának tisztaságához ugyan nem férhet kétség, de szabad-e nekem  még ha annyi, megpróbáltatásokkal teli, sorsot-történelmet átformáló év után is  itt és most (vagy most már) másként gondolnom azt, amit mi még a mindenkori szerkesztésről együtt gondolkodva határoztunk el, szabtunk meg, mondtunk ki, sőt, formába is öntöttünk, nevezetesen, hogy: Ex legyen az EX, és évkönyv! És semmi áron sem lehet Ex Symposion! Tíz évvel ezelőtti történet ez (s még a Vajdaságban, Szabadkán történt), s régóta egészen másról (és máshol) van már szó  tudom, de azért mégis! ...

    Sokáig írástalanságra kényszerített a kétely. Már-már kezdtem megbékélni a gondolattal, hogy az Ex Sympo Sziveri-számát is kihagyom, amikor Attila újabb telefonja (jogos kifakadása)  a fenébe is, akár némi szövegtöredékkel, de legalább "mi" sorakozzunk fel tisztességesen  arra sarkallt, hogy még egyszer végiggondoljak mindent.

    Először azért  megvallom  inkább arra gondoltam, hogy felkínálom minden kommentár nélküli közlésre azt a kis dolgozószobám falán őrzött kollázst, melyet halálod követően nem sokkal, még '90 tavaszán készítettem, és azon kevés tárgy egyike, melyeket a '91. szeptember 30-as menekülésemkor" a bogárhátúval, a Benes-képek és kézirataim társaságában feltétlenül menekítettem" magammal.

    (Lám, mily érdekesek a velünk kapcsolatos tárgyak történetei is: néhány héttel ezelőtt, amikor Beneséknél múlattuk az időt Kecskeméten, és miközben Margit új katalógusának örvendeztünk, arról is beszélgettünk, hogy mit is kéne adni éppen e Sziveri-számba.  Bár írást kérnek a körlevélben, de tőlem nyilván valamilyen grafikára számítanak  mondja Jóska, majd hirtelen bemegy a szobába, kisvártatva visszatér egy leporellóval, elkezdi bontogatni a három rét összehajtogatott ívet, s közben olvassa, a KLI kiállítása Zentán, 1972. január. Következik Ács József bevezetője, majd ábécésorrendben húsz szerző. A 17. sorszám alatt: Sziveri János Rondo I., Rondo II., Rondo III., Vízió I.  és a hátulján három név (Sziveri, Barta, Rácz), lakcímekkel. A Sziveri János, 23206 Muzslya, Hunyadi János u. 98.  bekeretezve.  A napokban akadtam rá  teszi hozzá Benes  magam is megdöbbentem, hisz annyi minden, még nagyon-nagyon fontos dolgok is, elkallódtak az évtizedek vándorlásai során, ez meg itt van, egyszerűen csak úgy előkerül!)

    De végül is  beláttam  ez nem lett volna egészen korrekt. Visszatértem tehát az eredeti elgondolásomhoz, és bízom abban, hogy Te sem ellenzed kitárulkozásom. S ha meg is szegnék ezzel valamit, úgy teszem  ahogyan egyébként is én már csak létezni-írni akarok , hogy nyíltan megvallom azt.


Egykomám!

Ugye, Te még elhagyhattad, de mi már úgy váltunk hazátlanná, hogy szétfoszlott fölülünk  országunk. Sokan máig képtelenek szembesülni a valósággal, elhinni, elfogadni, feldolgozni, hogy az a Jugoszlávia, melybe mi ('53'54-ben) beleszülettünk, egyszer és mindenkorra megszűnt létezni. Itt, az anyaországban gulliveri léptekkel indultak meg és haladnak a változások (ismered ezeket a látszólagosan óriási lépteket, melyek egyrészt otrombaságuk folytán gyakran nem csak szükségtelent tarolnak, másrészt, bár rövid idő alatt képesek körbejárni a terepet, rengeteg meghódítatlan területet hagynak a méretes lábnyomok között).

    A történtek és a jelen ismeretében (sőt az elmúlt három évben két ízben is megtett három-három hónapos amerikai körutam ismereteivel, amikor mellesleg  immár én is , ténylegesen is megtapasztalhattam egész nagy" népünk teljesen valós kicsinységét", országával egyetemben) jogosnak érzem a kérdést (mely egyébként az újvilági új barátokkal Torontóban, New Yorkban, Chicagóban, az ohiói Lake Hope-on folytatott eszmecseréink során is gyakran felmerült): Mi értelme volt, egyáltalán volt-e értelme a mi harcunknak, a nagyvilágra kivetítve szinte észlelhetetlen ügyünknek, melybe azért mi valóságosan akár bele is halhattunk?...

Persze hogy volt (ebben azért mindenkivel és mindenütt egyetértettünk), pontosan úgy, ahogy... ott és akkor...

    De ne rágódjunk (régi) világunk hordalékán.

    Az Ex Symposion egyébként kiváló periodika. Igaz, nem is több ennél. Ez azonban korántsem kevés.

    S az sem lehet baj, hogy barátaink készítik most Rólad ezt az emlékszámot. Vannak fiatalok, irodalmárok  még ha nem is olyan nagyon sokan , akik kutatják, keresik írásaid, örömmel forgatják föllelhető köteteid, olvassák Minden versed, foglalkoznak az általad vezetett sympós hőskorszakkal, érdekli őket a sympós gondolkodás.

    És igaza van Attilának.

    Színt kell vallanunk olykor. Legalább nekünk. Ennyivel tartozunk  nem másnak  egymásnak.

    Hívj fel a jelzett számon  írtad valamelyik utolsó lapodon, s írnám most szívem szerint én is, Egykomám, de tudjuk: a vonalak...

    Azért ne feledkezz meg rólam, rólunk!


Ölel

feléd tartó barátod

Szűgyi Zoltán

Budapest, 1999. szeptember



Comments