Isten formájú hiány

„A hiány az egyetlen tulajdon.” – írta volt, Sz. J. barátom, költőtársam (kinek hiányát [baráthiány] máig szenvedem), és én csak hozzáteszem: személyre szabott, személyes.

Magam az apa-, barát-, haza- és szeretethiányt éltem (élem) meg a legnehezebben, de/vagy talán éppen emiatt, a földi életben ugyan csak felismerhető – ám ennek betöltési igényének szándéka mégis: csak az e világi létben eldönthető –, de legfontosabb hiánynak (esetleg költőiebben: a hiányok hiányának) ma az Istenhiányt nevezem.

Az Istenhiány Isten formájú.

Semmi mással nem helyettesíthető be maradéktalanul, csak magával az Istennel.

Immáron, itt és most: e hiány betöltésének ígérete éltet.