Rövid írások‎ > ‎

In memoriam M. F.

Szivárványból kihunyt élet

A budapesti Új köztemetőben ma temetik Mózsi Ferencet (1947–2007)

 

 

Néhány hete még a hévízi Csokonai-napokon dicsérgettük együtt szembe Léphaft Pali karikaturista barátunkat alkalmi kiállításának megnyitóján, de november ötödikén este a budapesti István kórházban már úgy voltam kénytelen elköszönni tőle, hogy nem lehettem egészen bizonyos abban, hogy hallja hangomat. Másnap délelőtt a rákos kór következtében ezúttal is győzedelmeskedett a halál.

Mózsi Ferenc huszonhárom évesen, 1970-ben hagyta el - ahogy ő maga hangsúllyal fogalmazott - a kommunista Magyarországot. Jugoszlávián át vágott neki a nagyvilágnak. Ide még kapott kiutazási engedélyt, de nyugatra már szöknie kellett. S ő ezt tette: még szabályos jugoszláviai tartózkodási ideje alatt Isztriába utazott, egy napon papírjait műanyag zacskóba rejtve a fürdőnadrágjába gyömöszölte, megvárta az éjjelt, és belevetette magát a tengerbe. És úszott. Végkimerülésig. Az olasz halászok húzták ki a vízből, alig volt eszméleténél…

Az olaszországi menekülttáborból Belgiumba került, ahol a Leuveni Katolikus Egyetemen szlavisztikát kezdett tanulni, majd 1974-ben kiutazott Amerikába. Los Angeles, New York, majd Chicago következett, ahol végül le is telepedett. Gyakorlatilag az új világban kezdett el írni, s bár kétkezi munkásként dolgozott, hamarosan első verseskönyvei is megjelentek. Mire sikerült megszereznie élete nagy vállalkozását, a Sebők utazási irodát, már az esetlegesen csordogáló profitnak is megtalálta a helyét: néhány társával folyóiratot alapított, a nyugati emigráció íróit fel-, át- és körülölelő Szivárványt, melynek első száma 1980 júliusában látott napvilágot. Csak néhány név a Szivárvány kezdeteinek alkotótáborából: Horváth Elemér, Faludy György, Ferdinandy György, Györgyey Klára, Határ Győző, Kabdebó Tamás, Makkai Ádám, Cs. Szabó László… Majd rövidesen az otthon maradt, hallgatásra ítélt szerzők műveinek publikálásával is kiegészülve: Csoóri Sándor, Demszky Gábor, Duray Miklós, Göncz Árpád, Konrád György, Nagy Gáspár, Petri György, Szőcs Géza… S később természetesen a jugoszláviai magyar írókkal is soraiban (Burány Béla, Kontra Ferenc, Gion Nándor, Cs. Simon István, Sziveri János, Szunyogh Sándor, Varga Zoltán stb.).

A magyarországi változásokat követően, 1992-ben Mózsi részben hazahozta a Szivárványt, s Zalán Tiborral, Jankovics Józseffel, Grausz Péterrel és e sorok írójával chicagói-budapesti folyóiratot szerkesztett, könyveket adott ki. Valamint évről évre megszervezte azokat a művészeti találkozókat Csobánkán, melyekre a legjelentősebb anyaországi írók, zenészek, képzőművészek, folyóiratok és kiadók, műhelyek mellett az alkotók rendre nagy számban látogattak el a nyugati világból éppúgy, mint a Délvidékről, a Felvidékről, Kárpátaljáról, a Partiumból, Erdélyből.

S ezzel egyidejűleg, saját költészetének ápolása mellett folytatta - szinte a kezdetektől folyamatosan - a magyar alkotók amerikai kiutaztatásának önzetlen segítését. Az 1948 óta létező amerikai Magyar Baráti Közösség oszlopos tagjaként, valamint az Amerikai Magyarok a Délvidékiek Emberi Jogaiért chicagói csoportjának támogatójaként két évtizeden át vállalt számtalan áldozatot, hogy nyaranta egy-egy magyar művész előadó körútra kelhessen az óceánon túlra. (Számos határon túli, köztük délvidéki társamhoz hasonlóan magam is ennek köszönhetem, hogy 1995. augusztus 20-án a kisebbségből az anyaországba emigrált íróként szólhattam az amerikai értelmiség több száz fős közönségéhez az ohiói Itt-Ott találkozón.)

A kettős szerkesztőségű, hazatérni vágyó Szivárvány azonban nem igazán nyert befogadást az újraformálódó anyaországban. A Szivárvány egyetemes „magyarkodását”, pártonfelüliségét nem díjazták, a folyóirat pályázati pénzekhez nem juthatott, s Mózsi Ferenc 1998-ra megalázó csalódásaiban is megkeményedett: megszüntette a lapot, lezárta a könyvkiadást, befejezte ilyen irányú önzetlen tevékenységét.

Utazási irodájához vonult vissza, mely egyébként mindig is több volt egyszerű vállalkozásnál, hisz az iroda egyik szárnyában ő működtette a Chicagói Magyar Könyvesházat, Magyarországról beszerzett emléktárgyakat, kazettákat, filmeket árusított, kölcsönzött, letelepedési ügyeket, „zöldkártyákat” intézett - megbékélt nyugdíjas években reménykedett, talán mégis Budapesten… De a sors más végkifejletet rendezett: magánéleti bonyodalmak kerekedtek, súlyos betegség, s így érte utol végül a hozzá legkevésbé illő, szinte teljesen nincstelenné vált, magányos vég.

Hadd búcsúzzam el (némiképp a délvidékiek nevében is) tőled, barátom, Mózsi Ferenc a Szivárvány repertóriumának előszavában '95-ben megfogalmazott gondolataiddal: „Magam is azt vallom, amit Cs. Szabó László írt a hamis tudatról: Nép és nemzet tudata, akár kisebbségi sorsban, akár bekebelezett tagállamként úgy sorvad el, hogy fokról fokra eltörlik múltját... Egy nemzet csak azt veszti el végleg, amiről önként lemond.” 



Magyar Szó, 2007. november 18.


Comments