Lát(t)ák
szemeim…
A Csokanai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság 2002. évi Hévízi Irodalmi Napok Tanulmányi programjában szereplő előadásom szövege a szem tematikájában
Nem
tudom pontosan hány éves lehettem, első-, második osztályos
kisiskolás, de mindenképpen még jóval az elsőáldozás előtt
történhetett, amikor felfedeztem a (adai) templomunk oltárképe és
az oltár fölötti kupola boltívfreskója közötti felületen
megfestett méretes háromszöget, melynek közepéből egy hatalmas
szem nézett le rám vissza.
Korábban
is, bizonyosan látnom kellet már, hisz apró hittanosként miséről
misére kötelességtudóan a templom első padsora előtt állva
mindig is az oltár fölötti óriásboltívet (akárha a szabad eget
nézegetném) szerettem kémlelni. És máig pontosan emlékszem a
villanyégőket fedő, hatágú csillag formájú üvegburákból
megformált csillagképekre, melyek közül a nagy Göncölszekér
rúdjának görbületével sehogyan sem tudtam kiegyezni, hiszen
esténként az udvarunkból, de még a Tisza-parti töltésről
figyelve is, a nagy Göncölszekér rúdjának éppenséggel fordítva
hajlott az íve.
Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy megakadt a
szemem a rám visszameredő, a háromszög minden oldalának irányába
aranyos sugárnyalábokat ontó, hatalmas, de egyáltalán nem
riasztó, ma úgy tűnik inkább a lepkeszárnyakon vagy a páva
tollain látható szemrajzolatokat idéző szemen, másra nem is igen
tudtam figyelni. A kishittanosokat vezető-felügyelő apáca, a
rangidős tisztelendő nővér, gyengéd simogatást mímelve, nem
győzte paskolgatni a fejem: ne tekerném már ki annyira a nyakam,
hisz a többi gyerek is – nem tudván miről lehet szó, s nehogy
véletlenük is lemaradjon valami nagyon fontos látványról –
mindinkább elkezd felfele nézelődni, de már a plébános úr is
kezdi szokatlanul magasra emelgetni tekintetét, amikor
fel-felpislant a szentlecke olvasásából.
De a szem többé nem hagyott nyugodni.
Alig vártam a vasárnapokat, hogy mehessek a templomba,
és ettől kezdve szigorúan csakis a délelőtti nagymisékre. A
szemhez, a szem alá.
Nagyanyám,
anyám, a hittanos tisztelendő nővérek mind, sőt a kispap, de még
a sekrestyés és maga a tisztelendő atya is nem győzték dicsérni,
hitbuzgóságnak ítélt, hirtelen jött szorgalmam. Hisz nem volt
ember, aki ne tudta volna, hogy a vasárnap délelőtti nagymisék a
lehető leghosszabbak. A pontosan 10 órai harangozásra ugye, már
mindenki benn a templomban, a mise vége azonban, római katolikus
liturgiáról lévén szó, mindig is legfeljebb csak gyanítható: a
prédikáció időtartama nem szigorúan behatárolt, ha jó (vagy
inkább rossz?) napja volt plébános úrnak, hát bizony eltartott,
az éppen adott napi áldozók száma pedig egyszerűen
tervezhetetlen, mindig is kiszámíthatatlan. Nem ritkán a dél is
jócskán elmúlt már mire a vasárnapi nagymise véget ért, és
kikecmereghettünk a templomból. Természetes volt tehát, hogy
korábban, a legtöbb hittanoshoz hasonlóan én is inkább vagy a
koránkelés, már akkor is meglehetősen súlyosnak ítélt
áldozathozatala mellett a reggeli misével, mely maximum egyórás,
vagy a délutáni foci-, mozi-, egyéb szabad program kárára a kora
esti litániával igyekeztem letudni kötelező hittanos
templomlátogatási penzumom.
Szó sem volt tehát hitbuzgóságról. Még a
Szentháromság-tanítás ilyetén ábrázolásának magyarázata sem
ragadott meg.
Engem csak önmagában az a szem érdekelt. Az az
óriás szem, mely az egész templombelsőt átlátja, és ha én,
ott az első padsor előtt állva felnézek rá, visszanéz.
Visszanéz rám. Pontosan a szemembe. S minél hosszabban nézem,
annál inkább úgy érzem: a szem is lát engem. Ha behunyom
a szemem, nem látom, de tudom: ott van, és rám mered. Ha lecsapom
fejem, és a földre szegezem tekintetem, akkor a szem azt látja,
hogy most nem a szemébe, hanem a földre nézek…
Nem tudom már visszaidézni, hány vasárnap telhetett
el e felfedezésnek bűvöletében, de arra nagyon jól emlékszem,
hogy egy idő után, ilyenkor, mintha saját, valós szemeim is
fokozatosan felköltöznének a háromszögbe zárt szembe: kezdtem
magam is látni fentről lenti önmagamat. (Akárha a tanulatlan
valóságos szemnek nem jelentene gondot a fordított kép
tükröződése, merthogy számára még nincs lent és fent.)
Önmagamat szemlélhettem, onnét fentről a szemből.
A saját szemiemmel láthattam, amint ott állok lenn a templomban,
az első padsor előtt és hol erre, hol arra, de leginkább felfele
tekintgetek…
A vasárnap délelőtti nagymisékért éltem.
A legnagyobb döbbenet azonban, egyik vasárnap délután,
és nem a templomban ért.
A
barátokkal a rendes nagystrandon fürdőztünk a Tiszában. Valaki
kapott egy rendes, nagy felfújható úszópárnát, s mindannyian,
kiknek az ideig csupán csak kisebb vagy nagyobb traktorkerék
gumibelsőink voltak azt rohamoztuk a derékig érő vízben.
Lehettünk nyolcan, tízen. Tudtam már valamennyire úszni, de a
mélybe még csak kisebb félkörökre bátorkodtam. Sodródtunk a
vízben, kik a párnán, kik a párnába körbekapaszkodva,
egyszerre, magam sem tudom hogyan, de valahogy az úszópárna alá
keveredtem. Éreztem lábammal nem érem el a feneket, fejem pedig az
úszópárnába ütközik, oldalt meg a kapaszkodók testeitől,
karjai- lábaitól nem tudok elmozogni, már kezdem nyelni a vizet
is, amikor egy kéz, hajamnál fogva kiráncigál a vízből. S akkor
ott, fuldokolva, a szemeim borító víztől még éppen csak hogy
észlelve a napfényt azt veszem észre, hogy a víz fölül a
magasból látom magam. Saját szemeimmel, önmagam: amint egy
felnőtt férfi hajamnál fogva vonszol kijjebb a part felé, és én
szinte egyszerre hányom, prüszkölöm a vizet orromon, szájamon és
kapkodok a levegő után.
Az önmagamat felülről is meglátni képes szemem
tehát immár kiszabadult a templomból.
És
önállósodott. Valós testemhez kötözött szemeimtől
függetlenül, önálló életet kezdett élni. (Érdekes, hogy
valóságos szemünk is, amikor már megtanul nézni, egy ponton túl
nem engedi többé befolyásolni magát, önállósodik, ha például
egy képen, festményen gömböt, domborulatot lát, sohasem lesz
hajlandó elfogadni a kéz tapasztalatát, miszerint márpedig az
igenis csak egy sík felület.)
Önállósodott,
és láthatatlanná vált. Többé nem tudtam semmilyen konkrét
ponthoz kötni, semmivel beazonosítani.
A
templomot hamar el is hanyagoltam. Elsőáldozó, a család örömére
ugyan még voltam, de mind kevesebbet kezdtek jelenteni templomi
önszemlélődéseim, ám annál inkább vártam, kívántam a
mindennapok során megélhető élményeket.
És ezt követően, azután időről időre, rendre
megismétlődött, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben és
alkalmakkor valahonnan föntről, fölülről szemlélhettem magam is
önmagam, ahogy éppen ezt vagy azt teszek, ahogyan történnek velem
a dolgok.
A legtöbb emlékezetes és talán a legjelentősebb
dolgot, mind így élhettem meg életemben.
Láthattam magam,
amint gyermekként, mezítlábasan az út porában
bokáig gázolva, a mosdatlan cigányalmát eszem,
ahogy még az egész család, testvérrel, nagyanyákkal,
nagyapával, ünneplőben, a koraőszben az úton halad, és anyám
fogja a kezem.
Láttam magam
a
nyaranta a hegyekhez, folyókhoz, tengerekhez, az óceánhoz
zarándokló elszánt ifjúként állni az Akropoliszon,
és
ahogyan a fájdalomtól elsötétülő szemeimben gyöngyöző
könnyekkel, tékozló fiúként, a holtan a betonra rogyott apám
kerékpárját, az éjszaka csendjében, vigasztalhatatlanul hazafelé
tolom.
Jó volt látni magunkat Jancsival, és oly sokszor,
tanúmmal az esküvőnkön is, asszonyommal, Edittel,
ott álltunk, mind telve hittel,
mint később is megannyiszor,
hogy még minden jóra is alakulhat talán –
mondogatta, csak így mondogatta, komám,
aztán a csillogó és koszos kocsmák végelláthatatlan
sora,
s a szerkesztőség bezáruló ajtaja,
majd csak a kórház illata.
Az ágya szélén ülök,
ő, fejét párnával megtámasztva fekszik,
szépen, megbékélten,
meghalni készül éppen.
És amikor már e földi valómban, teljességgel azt
hittem, minden, a minden is összeomlott körülöttem, s hogy
harmatos reggeli fényt többé immár nem látok,
elvesző önmagam akkor is föntről, valahonnan a
magasságból figyelhettem meg,
amint a mélységek mélyének legmélyéről,
kétségbeesetten Istenhez kiáltok.
S azon a napon, mikor már háború dúlt, és végképp
eldőlt: szülőföldem elhagyom,
asszonnyal, két gyerekkel kinn álltunk az udvaron,
és mindennél tisztábban láthattam, mint hagytuk,
hogy ragyogjanak csak szépen a könnyek a fényben, az arcokon.
De nem folytatom.
Az utóbbi időben mind gyakrabban látom magam kispesti
kertünkben a padon üldögélve a diófa alatt, láthatom ott ülök
elmerengve: vajon a halálom megláthatom-e?
Budapest, 2002 nyara