Lát(t)ák szemeim…

A Csokanai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság 2002. évi Hévízi Irodalmi Napok Tanulmányi programjában szereplő előadásom szövege a szem tematikájában

Nem tudom pontosan hány éves lehettem, első-, második osztályos kisiskolás, de mindenképpen még jóval az elsőáldozás előtt történhetett, amikor felfedeztem a (adai) templomunk oltárképe és az oltár fölötti kupola boltívfreskója közötti felületen megfestett méretes háromszöget, melynek közepéből egy hatalmas szem nézett le rám vissza.

Korábban is, bizonyosan látnom kellet már, hisz apró hittanosként miséről misére kötelességtudóan a templom első padsora előtt állva mindig is az oltár fölötti óriásboltívet (akárha a szabad eget nézegetném) szerettem kémlelni. És máig pontosan emlékszem a villanyégőket fedő, hatágú csillag formájú üvegburákból megformált csillagképekre, melyek közül a nagy Göncölszekér rúdjának görbületével sehogyan sem tudtam kiegyezni, hiszen esténként az udvarunkból, de még a Tisza-parti töltésről figyelve is, a nagy Göncölszekér rúdjának éppenséggel fordítva hajlott az íve.

Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy megakadt a szemem a rám visszameredő, a háromszög minden oldalának irányába aranyos sugárnyalábokat ontó, hatalmas, de egyáltalán nem riasztó, ma úgy tűnik inkább a lepkeszárnyakon vagy a páva tollain látható szemrajzolatokat idéző szemen, másra nem is igen tudtam figyelni. A kishittanosokat vezető-felügyelő apáca, a rangidős tisztelendő nővér, gyengéd simogatást mímelve, nem győzte paskolgatni a fejem: ne tekerném már ki annyira a nyakam, hisz a többi gyerek is – nem tudván miről lehet szó, s nehogy véletlenük is lemaradjon valami nagyon fontos látványról – mindinkább elkezd felfele nézelődni, de már a plébános úr is kezdi szokatlanul magasra emelgetni tekintetét, amikor fel-felpislant a szentlecke olvasásából.

De a szem többé nem hagyott nyugodni.

Alig vártam a vasárnapokat, hogy mehessek a templomba, és ettől kezdve szigorúan csakis a délelőtti nagymisékre. A szemhez, a szem alá.

Nagyanyám, anyám, a hittanos tisztelendő nővérek mind, sőt a kispap, de még a sekrestyés és maga a tisztelendő atya is nem győzték dicsérni, hitbuzgóságnak ítélt, hirtelen jött szorgalmam. Hisz nem volt ember, aki ne tudta volna, hogy a vasárnap délelőtti nagymisék a lehető leghosszabbak. A pontosan 10 órai harangozásra ugye, már mindenki benn a templomban, a mise vége azonban, római katolikus liturgiáról lévén szó, mindig is legfeljebb csak gyanítható: a prédikáció időtartama nem szigorúan behatárolt, ha jó (vagy inkább rossz?) napja volt plébános úrnak, hát bizony eltartott, az éppen adott napi áldozók száma pedig egyszerűen tervezhetetlen, mindig is kiszámíthatatlan. Nem ritkán a dél is jócskán elmúlt már mire a vasárnapi nagymise véget ért, és kikecmereghettünk a templomból. Természetes volt tehát, hogy korábban, a legtöbb hittanoshoz hasonlóan én is inkább vagy a koránkelés, már akkor is meglehetősen súlyosnak ítélt áldozathozatala mellett a reggeli misével, mely maximum egyórás, vagy a délutáni foci-, mozi-, egyéb szabad program kárára a kora esti litániával igyekeztem letudni kötelező hittanos templomlátogatási penzumom.

Szó sem volt tehát hitbuzgóságról. Még a Szentháromság-tanítás ilyetén ábrázolásának magyarázata sem ragadott meg.

Engem csak önmagában az a szem érdekelt. Az az óriás szem, mely az egész templombelsőt átlátja, és ha én, ott az első padsor előtt állva felnézek rá, visszanéz. Visszanéz rám. Pontosan a szemembe. S minél hosszabban nézem, annál inkább úgy érzem: a szem is lát engem. Ha behunyom a szemem, nem látom, de tudom: ott van, és rám mered. Ha lecsapom fejem, és a földre szegezem tekintetem, akkor a szem azt látja, hogy most nem a szemébe, hanem a földre nézek…

Nem tudom már visszaidézni, hány vasárnap telhetett el e felfedezésnek bűvöletében, de arra nagyon jól emlékszem, hogy egy idő után, ilyenkor, mintha saját, valós szemeim is fokozatosan felköltöznének a háromszögbe zárt szembe: kezdtem magam is látni fentről lenti önmagamat. (Akárha a tanulatlan valóságos szemnek nem jelentene gondot a fordított kép tükröződése, merthogy számára még nincs lent és fent.)

Önmagamat szemlélhettem, onnét fentről a szemből. A saját szemiemmel láthattam, amint ott állok lenn a templomban, az első padsor előtt és hol erre, hol arra, de leginkább felfele tekintgetek…

A vasárnap délelőtti nagymisékért éltem.

A legnagyobb döbbenet azonban, egyik vasárnap délután, és nem a templomban ért.

A barátokkal a rendes nagystrandon fürdőztünk a Tiszában. Valaki kapott egy rendes, nagy felfújható úszópárnát, s mindannyian, kiknek az ideig csupán csak kisebb vagy nagyobb traktorkerék gumibelsőink voltak azt rohamoztuk a derékig érő vízben. Lehettünk nyolcan, tízen. Tudtam már valamennyire úszni, de a mélybe még csak kisebb félkörökre bátorkodtam. Sodródtunk a vízben, kik a párnán, kik a párnába körbekapaszkodva, egyszerre, magam sem tudom hogyan, de valahogy az úszópárna alá keveredtem. Éreztem lábammal nem érem el a feneket, fejem pedig az úszópárnába ütközik, oldalt meg a kapaszkodók testeitől, karjai- lábaitól nem tudok elmozogni, már kezdem nyelni a vizet is, amikor egy kéz, hajamnál fogva kiráncigál a vízből. S akkor ott, fuldokolva, a szemeim borító víztől még éppen csak hogy észlelve a napfényt azt veszem észre, hogy a víz fölül a magasból látom magam. Saját szemeimmel, önmagam: amint egy felnőtt férfi hajamnál fogva vonszol kijjebb a part felé, és én szinte egyszerre hányom, prüszkölöm a vizet orromon, szájamon és kapkodok a levegő után.

Az önmagamat felülről is meglátni képes szemem tehát immár kiszabadult a templomból.

És önállósodott. Valós testemhez kötözött szemeimtől függetlenül, önálló életet kezdett élni. (Érdekes, hogy valóságos szemünk is, amikor már megtanul nézni, egy ponton túl nem engedi többé befolyásolni magát, önállósodik, ha például egy képen, festményen gömböt, domborulatot lát, sohasem lesz hajlandó elfogadni a kéz tapasztalatát, miszerint márpedig az igenis csak egy sík felület.)

Önállósodott, és láthatatlanná vált. Többé nem tudtam semmilyen konkrét ponthoz kötni, semmivel beazonosítani.

A templomot hamar el is hanyagoltam. Elsőáldozó, a család örömére ugyan még voltam, de mind kevesebbet kezdtek jelenteni templomi önszemlélődéseim, ám annál inkább vártam, kívántam a mindennapok során megélhető élményeket.

És ezt követően, azután időről időre, rendre megismétlődött, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben és alkalmakkor valahonnan föntről, fölülről szemlélhettem magam is önmagam, ahogy éppen ezt vagy azt teszek, ahogyan történnek velem a dolgok.

A legtöbb emlékezetes és talán a legjelentősebb dolgot, mind így élhettem meg életemben.

Láthattam magam,

amint gyermekként, mezítlábasan az út porában bokáig gázolva, a mosdatlan cigányalmát eszem,

ahogy még az egész család, testvérrel, nagyanyákkal, nagyapával, ünneplőben, a koraőszben az úton halad, és anyám fogja a kezem.

Láttam magam

a nyaranta a hegyekhez, folyókhoz, tengerekhez, az óceánhoz zarándokló elszánt ifjúként állni az Akropoliszon,

és ahogyan a fájdalomtól elsötétülő szemeimben gyöngyöző könnyekkel, tékozló fiúként, a holtan a betonra rogyott apám kerékpárját, az éjszaka csendjében, vigasztalhatatlanul hazafelé tolom.

Jó volt látni magunkat Jancsival, és oly sokszor,

tanúmmal az esküvőnkön is, asszonyommal, Edittel,

ott álltunk, mind telve hittel,

mint később is megannyiszor,

hogy még minden jóra is alakulhat talán –

mondogatta, csak így mondogatta, komám,

aztán a csillogó és koszos kocsmák végelláthatatlan sora,

s a szerkesztőség bezáruló ajtaja,

majd csak a kórház illata.

Az ágya szélén ülök,

ő, fejét párnával megtámasztva fekszik,

szépen, megbékélten,

meghalni készül éppen.

És amikor már e földi valómban, teljességgel azt hittem, minden, a minden is összeomlott körülöttem, s hogy harmatos reggeli fényt többé immár nem látok,

elvesző önmagam akkor is föntről, valahonnan a magasságból figyelhettem meg,

amint a mélységek mélyének legmélyéről, kétségbeesetten Istenhez kiáltok.

S azon a napon, mikor már háború dúlt, és végképp eldőlt: szülőföldem elhagyom,

asszonnyal, két gyerekkel kinn álltunk az udvaron,

és mindennél tisztábban láthattam, mint hagytuk, hogy ragyogjanak csak szépen a könnyek a fényben, az arcokon.

De nem folytatom.

Az utóbbi időben mind gyakrabban látom magam kispesti kertünkben a padon üldögélve a diófa alatt, láthatom ott ülök elmerengve: vajon a halálom megláthatom-e?

Budapest, 2002 nyara