A Csokonai Vitéz Mihály
Irodalmi és Művészeti Társaság
2008. évi Hévízi Irodalmi Napok
kiállításmegnyitó előadása
VAGYOK AKI VAGYOK
– megnyitóbeszéd helyetti gondolatébresztő a kiállítás
megtekintéséhez –
Eredetileg, amikor még csak annyit tudtam az idénre tervezett
Hévizi Irodalmi Napokról, hogy a korábbi évekhez hasonlóan, az
idei is tematikus lesz, méghozzá (a Biblia évéhez kapcsolódóan
vagy annak apropóján is), ha a szokásos szélesebb megközelítési
lehetőségekre is nyitottan, de a Biblia kerül a Tanulmányi Napok
terítékére, a cseppben tettenérhető tenger asszociációjával,
először arra gondoltam, hogy a Rész, mint egész címet is
adhatnám ezen alkalmi kiállításnak, illetve kiselőadásomnak, de
miután észleltem, hogy a szervezőknek a „Halljátok az Úrnak
beszédét” – ezékieli idézettel milyen nagyszerűen
sikerült igazán fenköltté varázsolniuk a tanácskozás
megnevézését, örömmel nyugtáztam, hogy munkámról, illetve
annak kapcsán is eredeti címén szólhatok.
A VAGYOK AKI VAGYOK ugyanis egy könyvem címe és tartalma is
egyben, mely 2006-ban jelent meg, s amelynek most itt nyomtatott
(itt-ott nagyított) oldalait láthatják, ha körbenéznek.
Persze a Vagyok, aki vagyok mindenekelőtt bibliai, tétel,
bibliai paszus. Ige:
II Mózes 3.14.
Isten jelenti ki így magát, amikor elhívja Mózest, hogy kihozza
népét Egyiptomból. A bibliában Mózes második. könyvének
(Exodus–Kivonulás) 3. része 13. majd 14. verseiben ugyanis ezt
olvashatjuk:
„Mózes pedig monda az Istennek: Ímé én elmegyek az Izráel
fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem
ti hozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? Mit mondjak nékik?”
(II. Móz 3.13)
„És monda Isten Mózesnek: VAGYOK A KI VAGYOK. És monda:
Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti
hozzátok.” (II Móz 3.14)
A Károli Gáspár-féle
fordítás ez, de a magyar nyelvű újfordítású bibliák is
általában meghagyják Isten önkijelentésének ezen fordított
formáját, már csak azért is mert sokan és több nyelvben is a
magyarázó, illetve leíró változatok mellett tesznek hitet, és
máig elmélyedő vita témáját képezheti az is, hogy a lét
igével összefüggésben álló gyök műveltető (hifíl)
formája (leszek, aki leszek = aki okozza a létezést, éltető,
teremtő), vagy a kijelentő (kal)
formája: (vagyok, aki vagyok = a létező) a pontosabb.
De nem lévén sem lelkész, sem teológus sőt
még csak bibliakutató sem, hogyan kerülhetek oly szoros
kapcsolatba Isten eme kijelentésével önmagáról, hogy akár a
részben, mint egészben, akár csak kiragadott bibliai passzusként
is használjam, értelmezzem, tárgyaljam? Nos, mert ma már hiszem,
s tudom, hogy ha magamról kívánok szólni, akkor valamilyen módon
(akarva-akaratlan)
mindig kicsit Istenről is szólok: mert a teremtett világban
hiszek, és mert immár örülök, hogy az idő fogalmát az emberi
tudásnál egészen másként értelmező, ma is élő Örökkévaló
teremtményeként gyermekének valhatom magam. S mert bár ez nem
volt születésemtől kezdődően így, hisz felnőtt emberként
kellett rádöbbennem, hogy Istent nem ismerve mily tévedésben
éltem, de megtapasztalhattam az Úr kegyelmét és megtértem Istenhez, s ma már
a bibliában leírt szöveggel egyetemben vallom:
„És az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy
lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve
elrendelt idejöket és lakásuknak határait;
Hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és
megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikőnktől sem:
Mert ő benne élünk, mozgunk és vagyunk; miképpen a ti költőitek
közül is mondották némelyek: Mert az ő nemzetsége is vagyunk.”
(ApCsel 26–28)
„Mivelhogy azért az Istennek nemzetsége vagyunk, nem kell azt
gondolnunk, hogy aranyhoz, vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, emberi
mesterség és kitalálás faragványához hasonlatos az istenség.
E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan
parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.”
(ApCsel 29–30)
Így tehát, különösképpen, amikor költészetemben eljutottam
addig a pontig, amit így fogalmaztam meg (A 22-es járat c.
versem utolsó soraiban): úgy szeretnék szólni, hogy el ne
hangozzék a szó, kínálkozott a lehetőség, hogy
megkíséreljek egy olyan fajta megnyilatkozást, amit mi
nyelvhezkötöttek, az írott szó elkötelezettjei, ha nem is
feltétlen irigykedve, de azért talán mindig kicsit sóvárogva
figyelhettünk, nyugtázhattunk művész(festő, vagy zenész)társaink
alkotásainak lehetőségeiben. Nevezetesen, hogy művészetükkel
minden közvetítő nélkül is eljuthatnak bármely emberhez a világ
bármely pontján. Egy kép, zenei futam, egy mozdulat önmagában is
működőképessé válhat, egyetemlegesen.
És bár azt hiszem, hogy a lélek az (s a lelkiekben megéltek: pl.
öröm, fájfdalom, gyász, boldogság), mi minden embert,
mindannyiunkat eredendően összeköt, ami testi, földi valónkban
mindannyiunkban közös az mégis a szívünk, adott esetben a
szívverésünk (hisz csak az élő embernek van szívverése). S a
közhelyessé koptatott hangzás ellenére, ki ne tekintené a
szívből szólást őszintének, hitelesnek, talán éppen a
leghitelesebbnek.
Mondhatnám úgy is, hogy szívverésünkben létezünk.
Szívverésünkben vagyunk Istenben, szívverésünkben vagyunk, akik
vagyunk. Mindenki a maga feladatával és lehetőségeivel nem
visszaélve – a maga helyén. Ki-ki szívverése görbéinek
elrendezési képessége szerint. Függetlenül attól, hogy hol s
miként élünk, s legyünk fehérek, feketék, sárgák, barnák
kreolok, szegények akár, vagy gazdagok.
Vagyok, aki vagyok ismételgetem anyanyelvemen, de mert jó öreg
egykori, jugoszláviai barátom kérdi mit motyogok Ja sam onaj
sto jest – szerbhorvátul felelem neki. S ha nem ide születek,
vajon hogyan mondanám, ejteném ki? Egyáltalán hány nyelven
lennék képes megértetni magam, vagy hány nyelven ismerném fel,
ha valahol olvasnám, valakitől hallanám?
A világon ma mintegy 6800 nyelvet ismernek, melyek közül kb.
2200-nak van írásbeli formája is. A könyvben 77, itt most 66
nyelven található meg a II. Mózes 3.14 passzusa.
A szám csupán jelzés értékkel bír: korántsem teljes, de több
mint néhány… Szerepelnek egészen kis lélekszámú közösségekben
beszélt nyelvek pl. tumbuka (melyet Tanzániában, Zambiában,
és Malawin, kevesebben mint 2 nillióan beszélnek) vagy méginkább
a gun-alada (melyet alig néhány százezer ember beszél: a
távoli nyugat-afrikai Beninben történetesen 243 ezren és
Nigériában 260 ezren mindössze), de itt vannak a több százmilliós
nagy nemzetek nyelvei, s a világnyelvek is. (Amikor a
Fülöp-szigeteki konzulátuson a kulturattasénak átadtam egy
példányt a kötetből, mondván, hogy cebuáno nyelven is
megtalálható benne a szöveg, a hölgy hitetlenkedve vette kézbe
mondván: – Ó, hát pedig mi oly kicsi nép vagyunk. 15 millióan vannak.)
Így is – a párhuzamosan beszélt, tanult és egyes holt nyelvek
ismeretének minimálizált feltételézésével is – mintegy 2
milliárd embert szólíthatnánk meg potenciálisan a kiállított
anyaggal.
A fordítások nem új keletűek, nyomtatott formában máig
fellelhető szent írásokból (bibliákból) valók, melyek írásos
emlékeink, civilizációs kultúráink és örökségünk lenyomatai
is egyben. (Az ószláv fordítás alapja például az a Cirill-féle,
mely nyelv éppen Konstantin-Cirill és Metód érdemének
köszönhetően válhatott – a héber, görög és latin nyelvek
mellett – Európa kulturális és oktatási nyelvévé.)
Végül, mielőtt arra kérném Önöket, hogy tekintsék meg az
alkalmi kiállítás anyagát, két mondat és egy rövid vers
erejéig hadd térjek még vissza a Bibliához. Hisz abból indultunk
ki, és a Bibliából tudhatjuk, érthetjük meg, hogy Isten
megismerésének forrása – önmagáról adott kijelentése. Hogy
Isten az embert tekinti partnerének a teremtettség egészéből, s
hogy annak különleges jelentősége van, hogy Isten emberek,
mindenekelőtt próféták által is kijelenti akaratát – a
próféták feladata, hogy akaratát tolmácsolják, annak
megtartására ösztönözzenek.
Mivel ez nekem nem adatott meg, Isten megtért gyermekeként annyit
tehetek csak, hogy megpróbáljak bizonyságot tenni: mindannyian
Isten teremtményei vagyunk, csak nem egyformán ismerjük az Urat
– pillangóversemmel erre teszek kísérletet:
Pillangóvers a megnyilatkozásról
Szívem
szonettet
ver.
Légzésem haiku.
Megnyilatkozom.
Item
Verssé
leszek, hogy így tegyek bizonyságot:
ma
is él Isten.
Budapest, 2008. október 5.