Rövid írások‎ > ‎

Tomi egy irányba...

Megélhetők-e a mindennapok szabadságként?



Tomi egy irányba vette meg a repülőjegyet. Hosszabb távollétet tervez, de egy évnél hamarabb semmiképpen sem szeretne visszatérni. Ezúttal, immáron túl a harmincon, az évek óta dédelgetett álma megvalósításába kezdett.

Tavaly ősszel – miután megjött Thaiföldön töltött szabadságáról, egészen pontosan Koh Tao szigetéről, ahová egy barátja jóvoltából kerülhetett, aki ott már második nyarát töltötte búvároktatóként – mesélt a friss és a korábbi, indonéziai élményektől bizonyosan nem független nagy lelkesedéssel elképzeléseiről, terveiről a jövőjét illetően. Diplomás közgazdászként egy jó nevű gazdasági tanácsadó cégnél, jó fizetésért dolgozik a fővárosban, senior menager, de ha meg lesz a doktorátusa, márpedig immár csak a disszertáció maradt hátra, akkor akár még feljebb is léptethetik. Kocsija hároméves, két évvel ezelőtt pedig végre kiszabadult a soha sem szeretett lakóházból, igaz kölcsönökkel, de venni tudott egy szép, kertes családi házat a pesti agglomerációban. Kutyája is van, és az elrontott házasságát követő válás – idestova egy évtizede – után újra van egy komoly barátnője. Szóval, nagyjából minden teljesen rendben is folytatódhatna így, akár egy új házasélettel is, ha az utóbbi pörgős években ne gyötörné, ne törne rá egyre nyugtalanítóbban újra és újra a gondolat: az ember a civilizácó során azt oldotta meg a magának, hogy az év 52 hetéből csupán 3–4 hetet, a szabadságát fordíthatja valójában önmagára, arra, amit igazán szeret, ennyi jut a jóleső dolgokra, s aztán megint a daráló, a taposómalom…

Beszélgettünk arról, hogy mindig is foglalkoztatta, de az utóbbi nyarak végképp nagyon mélyen elgondolkodtatták az embernek az élet során valoságosan megélt és az esetleg megélhető „emberibb" lehetőségeiről. Szeretett időzni barátja, az állatorvos végzettségű Attila társaságában, aki miután megjárta Indiát, úgy döntött tanyát vesz egy határmenti kistelepülés közelében és társával oda vonul egy békésebb, élhetőbb élet reményében.

És döntött: harmincöt évesen enged a belső indíttatásnak. Lemond az anyagilag hosszú távon is bebiztosítottnak és kényelmesnek tűnő helyzetéről. Gondolkodásának megfelelően, belső békessége megteremtésének érdekében megkísérel váltani. Megszerezte a doktori diplomát, munkahelyén megköszönte az eddigieket, bérleménybe adta házát, eladta kocsiját, és június elsején útra kelt.

Fiatal koromban, az intenzív tanulás és útkeresés idején, sok egyéb mellett nagyon foglalkoztattak Hamvas Béla gondolatai is. Sokat töprengtem például azon, amit a Pythiában így fogalmaz: Milyen dicsőség lenne azon a színvonalon élni, amelyen az ember ír! És micsoda kiábrándító tehetetlenség, mikor az ember a gondolkozás egéből naponta nem hétszer, hanem hetvenhétszer lezuhan, és tudja, hogy ilyen lezuhantan és tehetetlenül, és erőtlenül kell meghalnia, nem pedig abban a dicsőségben, amelyben gondolkozik... Azon a színvonalon élni, amelyen az ember alkot, vagy gondolkozik, egyelőre nagyon nehéz... De az embernek azon a színvonalon kell élni, amelyen gondolkozik, mert egyébként is, amúgy is mindenki hajszálnyira azon a színvonalon él, amelyen gondolkozik, és azon a színvonalon gondolkozik, amelyen él.

Elsőre a gondolatiság szárnyalása, a dolgok tisztább, nemesebb, fennköltebb megélhetésének lehetősége ragadott meg, s hogy milyen nagyszerű is lenne, ha legközönségesebb mindennapjainkat is egyfajta emelkedettségben élhetnénk meg, ám hamarosan tudatosult a „megromlott" ember és világunk képe, mely a civilizációnak nevezett úton már visszahozhatatlanul eltörölte a természeti ember körülményeit, és visszavonhatatlanul igyekszik kitörölni belőlünk az ez iránti vágy maradék igényeit is.

Igen. A ma embere civilizációnak, fejlődésnek érzi, értékeli, nevezi és mondja a természeti alapállástól való eltérést, a természetit egyszerűen primitivnek, avultnak, elmaradottnak bélyegzi, eredménynek, haladásnak, gazdagodásnak ítéli a földi javak fölötti mind korlátlanabb rendelkezést, s nem érti, miért nem növekszik, vagy legalábbis miért nem állandósul mindezzel arányosan mindennapjainak jóérzete, miért oly rapszódikus életkedve, életöröme – és miért kénytelen lépten-nyomon magába zuhanni az élet értelmét kutató kudarcait tapasztalván. A ma civilizált embere tanácstalanul áll meg az afrikai, hagyományos közösségekben (a civilizált fogalmak szerint hihetetlen szegénységben) élő népek, ahogyan az indiai és sok más keleti vagy éppenséggel ausztráliai, dél-amerikai őslakók életvidámsága előtt, akik viszont még ma sem, több ezer év után sem értik miért jelentené, s jelenthetné-e egyáltalán csupán a munka és a pénz az élet értelmét, az egyedüli boldogulást.

Az évek során aztán megtanulhattam, s meg is tapasztalhattam, hogy e kérdésben is, egyedül csak Istenre figyelve lelhető meg a megnyugtató eligazítás, megoldás. Bőrünkből ki nem bújhatunk, kerüljünk a világ bármely pontjára, nem lehetünk mások, csak akik vagyunk. Ám, gondolkodni gondolkodhatunk többféleképpen is, s ha önmagunkkal őszintén szembenézve, a bensőnkre, a lélekre is figyelve, megfontolt, kitartó elszántsággal – akár a civilizácó aktuális trendejeivel szemben is – merünk kísérletet tenni az életünket felismerten „könyörtelenül bedaráló" tényezők megváltoztatásra, lehet esélyünk mindennapjaink boldogabb megélésére is.

Tominak még, minden bizonnyal, számtalan nehézséggel meg kell birkóznia, hisz nemcsak egy másfajta megélhetési lehetőség felkutatását tűzte ki célul, hanem egy másfajta, nyugodtabb ritmusú, „régies", „keleties" életszemléletet, gondolkodásmódot is szeretne – valóságosan is – magáévá tenni.

Nem kis feladat, de szurkolok neki. S nem is csak azért, mert az unokaöcsém.


Szűgyi Zoltán

Comments